A művészetterápia a XX. században vált ismert és elismert gyógyító tevékenységgé. A terápia középpontjában a szavak nélküli kifejezés áll. Nagyon sok egészséges és testileg lelkileg sérült embernek gondot okoz önmagáról, vágyairól, nehézségeiről szavakban megnyilvánulni. Tánccal, zenével és képpel az önkifejezés szabad jelzést kap, felszabadul a társadalmi konvenciók béklyói alól.
Első művelői úgy tekintették magukat, mint akiknek az elsődleges feladata az, hogy a pácienst segítse az alkotó folyamatban. Gyógyító tényezőnek magát a művészi kifejeződést tekintették, az alkotások értelmezésével nem foglalkoztak. Az 1950-es években Naumburg ötvözte elsőként a művészetterápiát a freudi pszichoanalízis módszerével. Így született meg a művészet pszichoterápia. Pár évvel később, mint önálló elmélettel és irányzattal rendelkező elmélet jelent meg számos országban. A gyakorlatban a művészetterápia és a művészet pszichoterápia között számos átmenet jelent meg. Azonban mindkét módszer legfontosabb eleme a létrehozott alkotás (festmény, szobor, firka, térplasztika stb.). Egy elfogadó, támogató térben és közösségben folyamatos és intenzív személyiségépítés történik a képzőművészet eszközeivel (akrillfesték, vízfesték, tus, agyag, színes papírok stb.) és technikáival (lazúrozás, foltfolyatás, tuskimosás, papírmasé, kisplasztika stb.)
A művészet elismert, értéket hordozó tevékenység. A benne akkumulálódott (akár normális, akár attól eltérő) tartalmakat társadalmilag elfogadott és értékelt tevékenységen belül, megfelelő (művészi) eszközökkel fejezheti ki a művész, illetve az, aki képzőművészet- terápiás foglalkozáson vesz részt.
Minden embernek szüksége van önreprezentációra, hiszen az biztosítja számára saját értékeihez való viszonyulását és önmaga elhelyezését a világban.Az önreprezentáció azonban hordozhat olyan tartalmakat is, melyekkel szembenézni nemhogy nem kellemes, de kifejezetten távol szeretnénk magunktól tartani. Az érett és fejlett (vagyis egészséges) személyiség feltétele, hogy képesek legyünk szembenézni önmagunkkal és adekvátan tudjunk mit kezdeni a látott képpel. Művészi alkotótevékenység közben a realitáshatárok átléphetőek, és ezzel a belső élmények, szorongások, traumák, feszültségek, jogosult megjelenést kapnak.A festés, rajzolás, agyagozás során a saját lelkével találja magát szemben az ember. Egy képhez azonban sokkal könnyebb viszonyulni, mint saját magához, így objektiválódik mindaz, ami nyomaszt, bánt, feszít. Ez a fajta rálátás és távolságtartás nagyban segíti a problémák felismerését, megnevezését és a gyógyulást. Nem utolsó szempont az sem, hogy az elkészült munkák nem válhatnak az emlékezethamisítás áldozatává. Hónapokkal, évekkel később is előhívhatóak, változatlan formában. Ez az újraidézés nagyon hasznos lehet: az új felismerések melegágya. Alkotás közben a szó valós és átvitt értelmében is megszűnik az idő. Egy térben különböző idősíkú kapcsolatok és viszonyrendszerek jelenhetnek meg, melyek egyidejűleg fejezhetnek ki érzelmi tartalmakat. A terápia során az individuum személyisége teljességével vesz részt a foglalkozásokon, vagyis nem csak feldolgozódnak traumái, sérelmei, gátjai, hanem olyan kreatív erők is megmozdulnak, melyek továbbfejlődését is segítik. Ráadásul részvétele sokkal közvetlenebb, mint a társalgásban. Minél nagyobb a kreativitás, annál pozitívabb a terápiás kimenetel.
Az élményfeldolgozás a közvetítés útján a környezet és önmaga számára megjeleníti a belső pszichés realitást. Az alkotó folyamat során pedig a belső erők összpontosulásának eredményeként az énvédő mechanizmusok erősítése történik meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése